„A traumakötődések egyik – ha nem a legfontosabb – aspektusa a határok meghúzásának megtanulása.”
A határok megvédenek bennünket. Testileg egyensúlyban tartanak. Segítenek kapcsolódni az intuitív énünkhöz, és kritikus fontosságúak a valódi szeretet megtapasztalásához.
A határok szükséges alapot biztosítanak minden kapcsolatunkhoz – legfőképpen az önmagunkkal való kapcsolatunkhoz. Ezek azok a védőfalak, amelyek megvédenek bennünket attól, amit nem megfelelőnek, elfogadhatatlannak, hiteltelennek vagy egyszerűen csak nem kívánatosnak érzünk.
Ha a határok megvannak, nagyobb biztonságban érezzük magunkat, hogy kifejezzük igazi vágyainkat és szükségleteinket, jobban tudjuk szabályozni a vegetatív idegrendszeri reakciónkat
(teljesebben élünk a társas érintkezési zónában, mert olyan határokat húztunk, amelyek biztonságot nyújtanak), és megszabadulunk a nehezteléstől, amely az alapvető szükségleteink megtagadásának velejárója.
A határok nélkülözhetetlenek – és pokolian ijesztőek is, különösen, ha olyan családból származunk, ahol a határok nem léteztek, vagy folyamatosan áthágták őket.
A legtöbbünk soha nem tanulta meg, hogyan kell nemet mondani. Ennek eredményeként túl sok mindenre mondunk igent, és túl sok igényt teljesítünk, amíg el nem érünk egy olyan töréspontot, ahol „megálljt parancsolunk”.
Utána gyakran bűntudatot és szégyent érzünk a hirtelen fordulat miatt. Ezért bocsánatot kérünk, háttérbe szorítjuk a saját igényeinket, vagy magyarázkodunk. Ha a fenti viselkedések valamelyikében magunkra ismerünk, nagy a valószínűsége annak, hogy jót tenne néhány új határ az életünkben.
A határral kapcsolatos munka első akadálya a „kedvesség” fogalma – ez egy olyan jellemvonás, amelyet
újra kell értékelni. A kedvesség a következő pontatlan képleten alapul: „Ha mások kedvében járok… akkor mások kedvelni fognak, szeretni fognak, elismeréssel fognak elhalmozni, és minden mással, amire vágyom.”
Ezt a jelenséget „a kedvesség ketrecének” nevezzük – amikor az a kényszer, hogy megbecsüljenek, a saját magunk által teremtett csapdába zár minket. A valóság az, hogy ha „nem vagyunk kedvesek” (azaz hűek vagyunk az igazi Énünkhöz), az lehetővé teszi számunkra, hogy érvényt szerezzünk saját értékességünknek. Nem arról van szó, hogy legyünk gonoszak, arrogánsak vagy tapintatlanok; arról van szó, hogy tudjuk, mit akarunk, mik a határaink, és ezt kommunikáljuk is. Az, hogy megtanuljunk nemet mondani, és ne engedelmeskedjünk mindig, fontos része önmagunk visszaszerzésének. A nemet mondás elsajátítása gyakran a legkedvesebb dolog, amit megtehetünk önmagunkért és azokért, akiket szeretünk.
Miért kulcsfontosságú a határhúzás?
- a határok teszik lehetővé, hogy különbséget tegyünk ÉN és TE között
- védelmet nyújtanak: fizikai, érzelmi és mentális értelemben is
- segítenek abban, hogy kapcsolatainkban ne olvadjuk össze, de ne is zárkózzunk el teljesen
A trauma hatása a határokra
- gyermekkori traumák esetén sokszor nem volt biztonságos megtanulni nemet mondani
- a test és az idegrendszer „emlékszik” arra, hogy a határok figyelmen kívül hagyása veszélyt hozott, ezért később nehéz felismerni a jogos határainkat
- ez vezethet túlzott alkalmazkodáshoz, önfeladáshoz vagy éppen izolációhoz
A határhúzás gyakorlása
- apró „nem”-ek gyakorlása: először kisebb helyzetekben, majd fokozatosan egyre nagyobbaknál
- testérzetek figyelése: amikor valami feszültséget kelt bennünk, az gyakran a határaink megsértésének jele
- önmagunk megerősítése: a határok nem bántásról szólnak, hanem önvédelemről és önbecsülésről
Gyógyulás és szabadság
Amikor megtanuljuk meghúzni a határainkat, a traumakötődések lassan veszítenek erejükből. Nem a félelem vagy a múlt sérülései irányítanak, hanem mi magunk. Ez a folyamat vezet el a valódi belső szabadsághoz és egészséges kapcsolódáshoz.
„Ez egy lassú folyamat, ne lassítsd azzal, hogy abbahagyod”!