Kötődéselmélet felnőttkorban
Nézzük meg, hogy mit is jelent ez, és hogyan hat az életünkre.
Nem ér véget a gyerekkorral az, hogy a túlélés és a boldogulás érdekében másoktól függünk; felnőttként
továbbra is kötődéseket keresünk, elsősorban a romantikus kapcsolatokon keresztül. Az 1980-as években két kutató, dr. Cindy Hazan és dr. Phillip Shaver a kötődéselméletet a romantikus partnerekre alkalmazták, és egy „szerelemkvíz” segítségével felmérték, hogy a vizsgálatban részt vevők kapcsolatai felnőttkorban mennyire biztonságosak a gyermekkorban tapasztaltakhoz képest. Kutatásuk eredményei megerősítették, amit a pszichológiai közösségben sokan már régóta gyanítottak: a korai csecsemőkori/gyermekkori kötődés adja a felnőttkori romantikus kapcsolatok alapját. Szigorú szabály, hogy ha valaki csecsemőkorában gyengéd, szeretetteljes és támogató kötődést élt át, az általában nagyobb valószínűséggel számol be felnőttkorában is gyengéd, szeretetteljes és támogató kötődésekről;
ha gyermekkorában távolságtartó, kiszámíthatatlan vagy bántalmazó kapcsolatai voltak, jó eséllyel felnőttkorában is ugyanilyen kötődéseket fog keresni.
Dr. Patrick Carnes, a The Betrayal Bond: Breaking Free of Exploitive Relationships (Árulás-kötődés: szabaduljunk ki a kizsákmányoló kapcsolatokból) című könyv szerzője folytatta ezt a kutatást, és két bizonytalan kötődésű ember kapcsolatának leírására megalkotta a traumatikus kötődés kifejezést. Ez egy olyan, problémás kötődés, amelyet a jutalmazás (szeretet) és a büntetés (szeretetmegvonás)
neurokémiai kifejezései erősítenek. Dr. Carnes a traumatikus kötődés szélsőségesebb eseteire összpontosított – a családon belüli erőszakra, a vérfertőzésre, a gyermekbántalmazásra, sőt az emberrablások, szekták és túszejtések „Stockholm-szindrómás” eseteire is. Definíciója szerint akkor lépünk traumatikus kötődésbe, amikor a traumánk forrásától – ebben az esetben a minket bántalmazó vagy bántó személytől – remélünk vigaszt. Amikor a traumánk forrása az a személy, akitől függünk, megtanuljuk, hogyan birkózzunk meg a helyzettel (ebben az esetben hogyan kapjunk szeretetet) azáltal, hogy belebonyolódunk ebbe a kötelékbe. Dr. Carnes a jelenséget úgy írta le, mint „a félelem, az izgalom, a szexuális érzések és a szexuális fiziológia helytelen alkalmazását a másik személy behálózására”.
A traumakötődés egy kapcsolati minta, amely olyan dinamikában tart bennünket, amely nem támogatja autentikus énünk kifejeződését. A traumakötéseket gyakran gyermekkorban tanuljuk és kondicionáljuk, majd felnőttkori kapcsolatainkban (kortárs, családi, romantikus, szakmai kapcsolatainkban) ismétlődnek. Ezek olyan kapcsolati minták, amelyek a legkorábbi, gyakran kielégítetlen szükségleteinken alapulnak. A traumakötődések nem kizárólag a romantikus kapcsolatokban jelentkeznek, bár gyakran ott a legnyilvánvalóbbak. Majdnem mindannyiunknak vannak traumakötődéseink, hiszen nagy valószínűség szerint nem lett mindig minden szükségletünk – testi, érzelmi, lelki következetesen kielégítve. A teljesség igénye nélkül a traumakötődés gyakori jelei lehetnek a következők:
- Megszállott, kényszeres vonzalmat érzünk bizonyos fajta kapcsolatokra, még akkor is, ha tudjuk, hogy a kapcsolatnak hosszú távú problémás következményei lesznek. A traumakötődéssel járó intenzív érzelmeket gyakran keverjük össze a szeretettel. Ez egy vonzás-taszítás dinamikában fejeződik ki, amelyben a félelem és az elhagyottság izgalmas „kémiának” tűnik. Ennek a dinamikának a másik oldala az unalom, amikor a „biztonságos” kapcsolat elveszíti a veszteség fenyegetésének izgalmát. Az izgalom erőteljes motiváló tényező, amely sok embert késztet az ismétlésre.
2. Az igényeink ritkán elégülnek ki bizonyos kapcsolatokban, vagy nem is vagyunk tisztában azzal, milyen igényeink vannak egy kapcsolatban. Minden gyermeknek vannak testi és érzelmi szükségletei. Elsődleges szülőfiguráinkon keresztül tanuljuk meg, hogyan elégítsük ki ezeket. Lehet, hogy a szülőfiguráink azért nem tudták kielégíteni a szükségleteinket, mert ők sem tudták kielégíteni a sajátjaikat. Emiatt felnőttkorunkban mi is hasonlóan képtelenek leszünk a szükségleteinket kielégíteni. Például félelemből saját vagy szégyenérzetből nem tudunk kérni vagy nemet mondani. A szükségletek egész életen át tartó kielégítetlenségének eredményeként állandóan sértődöttséget, beteljesületlenséget vagy hiányt érezhetünk.
3. Állandóan eláruljuk magunkat bizonyos kapcsolatokban, hogy elérjük az igényeink kielégítését, és ezzel összefüggésben hiányzik az önmagunkba vetett bizalmunk. Amikor nem bízunk magunkban, akkor másokra bízzuk, hogy értékeljenek bennünket. Amikor így „kiszervezzük” az értékünket, krónikusan függővé válunk mások megítélésétől annak tekintetében, hogy kik vagyunk. Ahelyett, hogy a saját belső tudásunk alapján hoznánk döntéseket, valaki más perspektívájából döntünk, és hagyjuk, hogy egy másik személy érvényesítse vagy érvénytelenítse a valóságunkat. Ez ördögi körré válik, amely miatt állandóan destabilizáltnak érezzük magunkat egyesek ezt úgy írják le, hogy „őrültnek” érzik magukat –, és tovább folytatjuk az igazi én belső útmutatásától való elszakadást.
A traumakötődések olyan kapcsolati dinamikák eredményei, amelyek a gyermekkorban létrehozott és
felnőttkori kapcsolatainkban megnyilvánuló, önmagunkról szóló történetekben gyökereznek. Annak a kiterjesztései, hogyan alkalmazkodtunk egy belső szükséglet kielégítetlenségéhez (vagy birkóztunk meg vele). Az egovédelmi történetek (mint például, hogy nem vesznek figyelembe) az életünk korai szakaszából származó adaptív lépések a nehéz érzelmek enyhítésére és a traumával való megbirkózásra. Ezek a megbirkózási stratégiák segítettek túlélni az elsődleges kötődési figuráinkkal kapcsolatos problémákat, így ragaszkodunk hozzájuk az után is, hogy felnőttkorba léptünk, és más kötődésekben vélt „fenyegetésekkel” szembesülünk. Arra használjuk őket, hogy fenntartsuk az önvédelem páncélját, és belső gyermeki sebeink soha többé ne szakadhassanak fel.
A tudattalan vonzódás ezekhez a mintákhoz olyan erős, hogy szinte bármit megteszünk a traumakötődésen alapuló kapcsolat megőrzéséért – gyakran önárulásra is készek vagyunk, hogy szeretetet kapjunk. Ez ugyanaz az árulás, amit gyermekkorunkban tanultunk, amikor mások azt mondták, hogy bizonyos részeink „rosszak” vagy méltatlanok a szeretetre, ezért elfojtottuk vagy figyelmen kívül hagytuk igazi énünk ezen aspektusait. A cél mindig az, hogy szeretetet kapjunk, mert a kötődés egyenlő a
túléléssel. A szeretet egyenlő az élettel.
A folytatásban – szégyen, függőség, traumakötődések…