– Szégyen, függőség, traumakötődések
A traumát átélt emberek könnyen összetéveszthetik a mentális és fizikai aktiválódás érzését a valódi kapcsolattal. Amikor a tudatalattink a stresszreakciókat a homeosztatikus „otthonként” azonosítja, a fenyegetés és a stressz jeleit összetéveszthetjük a szexuális vonzalommal és a kémiával.
Végül érzelmileg függővé válunk ettől a felfokozott állapottól, és ez olyan ciklusokban tart bennünket,
amelyekben mindig ugyanolyan kapcsolati dinamikába kerülünk – ugyanazzal a partnerrel vagy másikkal. Ez a traumatikus kötődés függőség, amely ugyanolyan valóságos és emésztő, mint bármely más függőség, és amely hasonló biokémiai hullámvasútra ültet fel bennünket. A közelség és az elutasítás sajátos ciklusa sokunk számára már csecsemőkorban, a legkorábbi kapcsolataink részeként elkezdődött, ezért kénytelenek vagyunk olyan felnőtt kapcsolatokat találni, amelyek ezt a kondicionált ciklust tükrözik.
A szégyen abból az érzésből fakad, hogy okosabbnak kellene lennünk – és mégis, a logikátlan és mindig erős tudatalattink megakadályozza, hogy a „jobb”, racionálisabb utat válasszuk. Gyakran tudatában vagyunk annak, hogy ilyen volt a múltunk, és hogy ezeket a mintákat ismételgetjük; ez jellemzően nem kerüli el a figyelmünket. A figyelmeztető jelek szinte mindig nyilvánvalóak, és még ha nem is azok, sokunknak vannak barátai és családtagjai, akik látják őket, és kedvesen (vagy olykor nem annyira kedvesen), jószándékúan megpróbálnak figyelmeztetni bennünket.
Amikor traumakötődésben vagyunk, nem a racionális elménkkel reagálunk; a múltunk tudat alatti sebei vonzanak minket, olyan robotpilóta-üzemmódban élünk, ami az ismerősben gyökerezik. Amíg nem vagyunk tudatában ezeknek a kondicionált mintáknak, akkor még ha meg is találjuk a „tökéletes” (bármit is jelentsen ez számunkra) partnert, akinél nincsenek semmilyen figyelmeztető jelzések, akkor is úgy fogjuk érezni, hogy a kapcsolatunkból hiányzik valami lényeges. Nem lesz kapcsolat, mert megrekedtünk a traumakötődés állapotában, és ebből a józan ész sehogyan sem képes kilökni minket.
– Határok
A határok gondolatának megismerése sokunk számára megdöbbentő felfedezés. A határok, azok a világos határok, amelyek elválasztanak bennünket (a gondolatainkat, a meggyőződéseinket, a szükségleteinket, az érzelmeinket, a fizikai és érzelmi tereinket) másoktól, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy igazi kapcsolatokat tudjunk kialakítani és fenntartani. A képesség, hogy világos határokat tudunk felállítani és azokat hosszú távon fenn is tudjuk tartani, kritikus fontosságú az általános jóllétünk szempontjából. A gyermekkori határok hiánya gyakran felnőttkorban is hasonló határhúzási nehézségekként jelentkezik. Ha gyermekkorunkban nem kaptunk teret arra, hogy kifejezzük különállóságunkat – külön érzelmeinket, külön véleményünket, külön valóságunkat –, vagy ha családi
„csoportgondolkodást” folytattunk (Ezt csináljuk, nem azt. Nem szeretjük azokat az embereket. Mi ilyen család vagyunk.), akkor nem kaptunk lehetőséget arra, hogy kifejezzük igazi énünket.
– Összegabalyodás
Néhány szülőfigura saját megélt tapasztalatai és az ezzel kapcsolatos érzelmi sérülések következtében öntudatlanul is úgy tekint a gyermekére, mint egy eszközre, amellyel kielégítheti a saját szükségleteit
(például a gyerekkel osztja meg a titkait vagy „legjobb barátként” kezeli őt). Ebben a dinamikában az érzelmi határok elmosódnak, mert a családban senkinek sincs tere arra, hogy megélje az önállóságát, vagy teljes mértékben kifejezze igazi énjét. Ezt nevezzük összegabalyodásnak. Az összegabalyodott állapotban egyáltalán nincs elkülönülés. A szülőfigurák túlságosan belefolynak a gyermekeik életébe; az érzelmi
aktiválódás az egész családra kiterjed; a többi családtagtól távol töltött időt kifejezetten helytelenítik, sőt akár büntetik is. Szinte állandóan kapcsolatban vannak (leginkább azért, mert a kapcsolattartás hiánya mindenkiben félelmet és érzelmi reaktivitást vált ki). A szülőfigura attól fél, hogy nem tudja ellenőrzése alatt tartani a gyereket, a gyerek pedig attól, hogy kiközösítik a családi egységből. Nincs igazi kapcsolat, a lelkek egyesülése, mert soha senki sem lehet igazán, teljesen önmaga.
A határokkal a következő blogban bővebben foglalkozunk!